Olyan történet, amelyben tündérek, koboldok, manók, szörnyek, óriások, boszorkányok, királykisasszonyok, varázslatok, varázslók és varázslovak szerepelnek.
Mesét írni bárki tud, elég egy kis fantázia meg néhány pohár konyak, viszont igazi jó mesét csak a nép talál ki, ezért is hívják őket népmeséknek. A népmesék jól bejáratott közhelyeit nem lehet félrecsúsztatni vagy mással helyettesíteni, például nem mondhatunk vasorrú bába helyett bronzfülű szülésznőt, öreg király helyett középkorú maharadzsát, a királykisasszony is mindig szép és szőke, semmi esetre sem lehet foltokban kopaszodó, nyúlszájú és púpos, ahogy a sárkány is szigorúan hétfejű, és tüzet okád, nem például borsófőzeléket. Ugyanígy a jó tündér a daliás parasztlegény három kívánságát teljesíti, nem egyet háromszor, a kismadár csakis varázssípot ad a királyfinak, sose bűvös zongorát vagy csodacimbalmot, és a mézeskalács házikó sem lehet zabpehelyből vagy kekszből.
 |
| Mesehősök titkos élete |
Feltétlenül szót kell ejteni a mese elejéről és végéről is. Ha a meseindító hol volt, hol nem volt formulára a gyerekek egyből rákérdeznének, hogy mi ez az értelmetlen szofista paradoxon, akkor bizony sok nagymama zavarba jönne. Az Óperenciás tenger sem egy habkönnyen absztrahálható kategória, de szerencsére rögtön követi az üveghegy, melyet minden gyerek ismer az édesapja jóvoltából. Jellemző a mesealkotóra, hogy nem vállal semmilyen felelősséget a mesehősök további sorsát, boldogulását vagy a puszta létezésüket illetően, ezért a meséket ontológiai szempontból mindig nyitva hagyja a végén: még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése